~ Every end is a new beginning 10. Rész

Sziasztok!!! Nagyon szépen köszönöm a komikat amiket az előző részhez írtatok. Remélem ez a fejezet is annyira fog tetszeni nektek mint az előző. :) <3 Jó szórakozást az olvasáshoz :)


Csillogó szemekkel néztem Rainat, mikor rezegni kezdett a telefonom az ágy végén.

-Szia Rydel képzeld el...

-Ross gyere el a kórházból!-szólt bele idegesen ami megrémisztett.

-Mi történt?-keltem fel azonnal és az ablakhoz sétáltam, ahol már választ is kaptam kérdésemre.-Hogy a fenébe lehetséges ez?-akadtam ki miközben az újságírósokkal és fotósokkal megtelt parkolót néztem.

-Nem tudjuk, de már Riker-t is haza kísérték. Ross haza kell jönnöd minél hamarabb mert ennél már csak többen lesznek.-hallottam ahogy beindítja az autót.

-Hol vagy?-húztam le a redőnyt és visszasétáltam az ágyhoz.

-A parkoló végén.

-És még is hogyan jussak oda?

-Hívj fel ha a bejárathoz értél és én közvetlenül oda állok.-válaszolt és már le is tette.

-Remek.-sóhajtotta egyet és tekintetem megint Rainara szegeződött. Közelebb léptem hozzá és megpusziltam homlokát. Bezártam magam után az ajtót és elindultam a végtelennek tűnő folyosón. A recepcióhoz érve átadtam a kulcsot ezzel a magyarázattal "ezt a földön találtam" és már hívtam is Rydelt. Feszülten vártam, hogy az ajtóhoz álljon és mikor megláttam a fekete kocsit felcsaptam fejemre a kapucnim és futva kirohantam. A fotósok azonnal észbe kaptak és már körül is vettek. A vakuktól alig láttam így a beszállás kicsit nehezen ment, de sikerült.

-Minden rendben?-fordult felém aggódóan nővérem.

-Szerinted?-mutattam az ablaknál tolongó újságírókra.

-Velem tudod jól, hogy nem flegmázhatsz.

-Bocs.-kértem bocsánatot.-Mehetnénk?-kérdeztem idegesen. Rettentően zavaró mikor egymást kenik fel az autóra a fotósok, hogy egy hülye képet tudjanak csinálni rólunk. Fél óra autókázás múlva végre megláttam a kerítésünket.

-Fiam.-futott hozzám anyu mikor kiszálltam az autóból.-Minden rendben volt?

-Nem.-válaszoltam röviden és gyors léptekkel bementem a házba. Felvágtattam a szobámba és erőből becsaptam magam után az ajtót. Az ágyra vetettem magam és fejem beletemettem egy párnába, hogy az tompítsa ordításom.

Napok óta nem mozdultam ki a szobámból, maximum a konyhába megyek le egy-két falatot enni. Testvéreim próbáltak jobb kedvre deríteni, de nem igazán sikerült nekik. Több kísérletet is tettem az utóbbi napokban ami Raina meglátogatását illeti, de mindig ugyan az lett a vége. Menekülés a riporterek és fotósok elől. Teljesen magamba zuhantam, összetörtem legbelül. Olyan gyengének érzem magam, hogy még a tükörbe sem merek belenézni mert félek amit abban látnék sokkolna. Szüleim már orvoshoz akartak vinni, de én csak nyugalmat szerettem volna és egy kicsit egyedül lenni.

(egy hét múlva)
Raina állapota már egy hete semmit sem változott és ez nagyon aggasztó. Az orvosok nem mondanak semmit, sem anyának, sem Mr. és Mrs. Wods-nak.

(két hét múlva)
Semmi, még mindig semmi. Hogy lehetséges ez? Teljesen tönkretesz ez a tehetetlenség és a tudat, hogy az akit szeretek élet-halál közt fekszik már lassan két és fél hete. És még csak nem is lehetek mellette, nem láthatom, nem érinthetem meg egy másodpercre sem. Most pedig mit csinálok? Fekszek a plafont bámulva mint egy idióta. Nem vagyok képes semmire sem, a forgatás miattam áll pont úgy ahogyan a turnéra való felkészülés a bandával.
-Ross, kérlek gyere le enni.-kérlelt anya az ajtóban állva.
-Nem vagyok éhes. Már mondtam.-fordultam hasamra és fejem belefúrtam egy párnába.
-Olyan nincs!-ütött rá az ajtóra hirtelen amitől azonnal felkaptam fejem.-Most fogod magad Ross Shor Lynch, levonszolod a segged az ebédlőbe és megebédelsz a családoddal.-félelmetes volt anya, pedig csak a hangját hallottam, az arcát nem is láttam, de el tudom képzelni milyen lehetett. Nagy nehezen összeszedtem magam és lementem a konyhába ahol testvéreim csodálkozva néztek rám, mire anyára mutattam és ők mindent tudóan bólintottak. A falatok alig akartak lemenni a torkomon, így inkább csak néztem a tányéromon elterülő húst és annyi vizet ittam amennyit csak tudtam.
-Ross alig ettél valamit.-mondta apa miközben elhúzta előlem a poharam.
-Nem vagyok éhes.-rántottam meg a vállam és hátra dőltem.
-Arra gondoltunk...-kezdett bele mondanivalójába anya.-Hogy holnap bejöhetnél velünk a kórházba.-a szívem egyből hevesen verni kezdett.
-Nem túl veszélyes ez?-szólalt meg Rydel mire bosszúsan ránéztem és visszafordultam anyához.
-Nem, az a veszélyes ha tovább hagyom, hogy szenvedjem a fiam.-felelt azonnal, kicsit hangosabban.-Korán reggel megyünk.-nézett ismét rám. Remény gyúlt bennem és éreztem, hogy az életkedvem kicsit feljebb kúszik. Alig tudtam elaludni este, pont mint mikor kicsi voltam és vártam a karácsonyt.

Csak forgolódtam az ágyban, nem jött álom a szememre. Párnám alól nagy nehezen kihalásztam a telefonom és azon láttam, hogy még csak hajnali fél kettő. Alig négy óra szakít el attól, hogy ismét lássam Rainat. Hirtelen eszembe jutott valami és a szekrényemhez ugrottam. Kutakodni kezdtem a fiókokban, mire megtaláltam a keresett dolgot, egy citromsárga mappát, ami tele volt félig és kész dalok szövegeivel. Ezeket azért nem mutattam meg testvéreimnek, mert vagy őket gúnyolta ki, vagy túl érzelgősre sikerültek és csak piszkáltak volna vele. Visszamentem az ágyamba, felkapcsoltam a villanyt és keresni kezdtem azt a lapot amelyre a Rainaról szóló dalt írtam. Azt terveztem, hogy egyszer majd odaadom neki, de nem most és nem ilyen körülményekre gondoltam.
-Végre.-sóhajtottam fel és olvasni kezdtem a sorokat.-Minden nap, minden éjjel, látni akarlak, maradj velem...-olvastam fel magamban és közben arra gondoltam milyen jó volt az az időszak mikor ezt a dalt készítettem.-Ez így jó lesz.-tettem le a papírt egy óra múlva, ami tele volt áthúzásokkal, szívecskékkel és néhol egy-egy könnycsepp helyével. A gépemhez mentem és amilyen gyorsan csak tudtam begépeltem és kinyomtattam.

(másnap reggel 6:00)

Mint akit kergetnek, úgy szaladtam le a földszintre ahol már anya és apa felöltözve, csak rám várt.
-Ross ülj hátulra, vedd fel a sapkádat és ha a kórházhoz értünk kicsit bukj le.-magyarázta el apa miközben kitolattunk az udvarból. Az út további részében mindenki csöndbe volt. Egy "hál istennek" csúszott ki a számonl mikor láttam az újságírók nincsenek a kórház parkolójában. Gyors léptekkel közelítettük meg a bejáratot. A liftben elkapott egy furcsa, rossz érzés, olyan amit még soha nem éreztem. Az ajtóhoz érve láttuk, hogy egy csapat orvos van odabenn így inkább leültünk és türelmetlenül várakoztunk. Húsz rohadt perc múlva jöttek csak ki a helységből, ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy teljesen kikészüljek. Nem jó jel ha tíz orvos, húsz percen keresztül beszélget egy beteg állapotáról.
-Jó napot.-lépett elém egy ismerős férfi. Egy kicsit gondolkodtam mire beugrott, hogy ő az akitől a szoba kulcsát megkaptam.
-Hogy van?-vakartam meg tarkóm, idegesen.
-Felébredt, de még mindig nem tudjuk lesz-e maradandó károsulása.-nézett jegyzeteire.-Túl van az élet veszélyen, ez most a legfontosabb.-fogta meg vállam és biztatóan rám mosolygott. Miután elment, szüleim felé fordultam.
-Fiam menny be nyugodtan, mi addig iszunk egy kávét.-szólalt meg anya és a folyosó végén lévő automatához indultak. Remegő lábbak léptem be a szobába. Óvatosan becsuktam az ajtót és lassan az ágyhoz sétáltam. Ahogy egyre közelebb értem, szívem torkomban dobogott. Vigyorognom kellett, ahogy meg láttam. Bőre fehér volt, ezért fekete haja még jobban keretezte arcát. Megfogtam kezét ami hideg és száraz volt. Percekig csak bámultam mikor eszembe jutott a zsebemben lapuló lap. Megkerestem, széthajtottam és halkan elkezdtem felolvasni neki.
-Minden nap, minden éjjel. Látni akarlak, maradj velem. Érted letérdelek és küzdöm ha kell, szerelmedért megteszek mindent, hidd el. Nem érdekel mi lesz, nem tudlak elfelejteni. A világot akarom számodra jelenteni....-hirtelen szorítást éreztem és mikor felnéztem rá láttam könnyektől áztatott arcát. Lassan kinyitotta szemeit és rám nézett.
-A világot jelented számomra.-nyögdécselte, de ennek ellenére is tökéletesen megértettem.