~ Nem fogsz meghalni, élni fogsz...

Sziasztok! Itt is az új rész! Jó szórakozást! 


-Minden rendben? - ölelt magához Ross a sötétében.
-Azt hiszem - töröltem le csordogáló könnyeim.
-Kérlek ne sírj - simított végig kezemen és belepuszilt hajamba. -Minden rendben lesz - suttogta. Olyan jó volt magam mellett tudni. Mikor ő mondja, hogy minden rendben lesz elhiszem, pedig tudom, hogy soha semmi nem lesz már rendben. Reggel a szokottnál is csendesebb voltam ahogyan Ross is. Szótlanul öltözött fel és miután magára kapta ruháit leült velem szembe az ágyra. Csak néztük egymást anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna a másikhoz. Szemeiből viszont egy kisebb regényt ki tudtam olvasni. Értetlenség, szomorúság és gondterheltség sugárzódott belőlük amikről tudtam, hogy mindet én hoztam az életébe. Elöntött a maró bűntudat és elfogott az a semmihez sem hasonlítható érzés, amit legutoljára akkor éreztem mikor Jeremy megfenyegetett. Tudtam, hogy el kell engednem Ross-t és talán legbelül ő is tisztában volt ezzel a ténnyel viszont nem merte kimondani, pont úgy ahogyan én sem. 
-Megnézem anyukádat, hátha tudok neki valamiben segíteni - törtem meg én a hosszú percek óta tartó némaságot.
-Szerintem van elég testvérem akikre számíthat, nem kell le menny - értetlenül néztem rá. Hangja szokatlanul feszült volt, amire nem emlékszem, hogy adtam volna okot.
-Baj van? - simítottam ki arcából egy kósza tincsét.
-Csak szeretnék veled lenni minél többet - puszilt bele tenyerembe majd derekamat átfogva elfektetett az ágyon.
-Ross ha én.. - szakítottam félbe csókunkat.
-Ó Jézusom Raina! - kelt fel felőlem és idegesen az ágyba rúgott. -Elfelejthetnénk egy perce? Egyetlen egy kurva percre? - üvöltött magából kikelve. Megsemmisülve feküdtem az ágyon miközben a plafonra szegeztem tekintetem, abban reménykedve, hogy könnyeim így nem buggyannak ki.
-Sajnos.. - csuklott ez hangom. -Erről nem lehet megfeledkezni - ültem fel és mélyen az előttem, dühtől fújtató szőke szemébe néztem. -Én már elfogadtam, nehezen, de el. Most te jössz - keltem fel és vállamra akasztottam a fotelbe dobott táskám.
-Most meg hová mész? - kérdezte még mindig zaklatottan.
-Haza - mondtam nemes egyszerűséggel. -Ha bármi van hívj - adtam egy puszit szájára és kimentem a szobából.
-Nem maradsz ebédre? - jött velem szembe Stormie.
-Köszönöm, de megbeszéltük ma apával, hogy együtt eszünk - Stormie meglepődve nézett rám. -Amolyan apa lánya nap - erősítettem meg kis történetem. Gyorsan megöleltem és sietősen elhagytam a Lynch házat. Odakinn pokoli hőség uralkodott. Szinte csak a házak udvarán, füstölésig üzemelő öntözők hangja hallatszott az egész utcában. Mikor beléptem a nappaliba sóhajtottam egy nagyot és levetődtem a kanapéra. Az épületet körülvevő fák most megtették hasznukat, hűvös uralkodott az egész lakásban, vagyis a földszinten biztosan.
-Hát te? - lépett mögém apa és levette szemüvegét. -Nem úgy volt, hogy ma Rossal leszel? - húzta össze szemöldökét.
-Volt valami elintézni valója és nem volt kedvem vele tartani - rántottam meg vállam és magamban elmondtam egy imát, hogy apám elhiggye a sztorit és ne kérdezősködjön tovább. 
-Hát én épp indulni készültem - mondta félénken miközben egyik lábáról a másikra állt.
-Apa szerintem pár óra egyedüllétbe még nem halt bele, egy ember sem - mosolyogtam rá biztatóan. -Siess haza és szaladj be egy mekibe - kapcsoltam be a tv-t.
-Sietek és rendben - elzártam a tv-t mikor hallottam szülőm kiállt a garázsból és előhalásztam zsebemből telefonom.
-Van kedved egy kis perverzkedéshez? Egyedül vagyok itthon - szóltam bele azonnal a készülékbe.
-Kivel beszélek? - szemeim elkerekedtek és hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. -Halo? - szólt bele bosszúsan MARK a vonal túloldaláról.
-Téves szám - nyögtem be és már ki is nyomtam. Elkönyveltem magamban, hogy ekkorát még soha életemben nem égtem. Komolyan csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Most biztosra mentem és kétszer is megnéztem, hogy jó számot hívok-e. Nagy sóhaj hagyta el a számat mikor szöszikém nyugodtan beleszólt a telefonba. Még innen is láttam, vagy inkább tudtam, hogy fülig ér a szája. -Nem jössz át?
-Most mentél el - nevette el magát. -Ennyire hiányzom? - megforgattam szemeim.
-Igen - válaszoltam vigyorogva. -Na? - kérdésemre nem kaptam választ, csak az az idegesítő búgó hang hallatszott. Letette, de miért? Még egy darabig néztem telefonom kijelzőjét, mikor csengettek. Tudtam, hogy ki az ezért az ajtóhoz futottam és mikor kinyitottam nyakába ugrottam. 
-Húha, ilyen fogadtatást bármikor elviselnék - csókolt meg, úgy ahogy talán még soha.
-Unatkoztam, muszáj volt valakit áthívnom - szálltam le róla és összekulcsoltam ujjaink.
-Szóval érezzem megtisztelve magam, hogy nem más hívtál át? - röhögött fel miközben szobám felé kezdett húzni.
-Tudod mennyi jelentkező volt? - kacsintottam rá és megcsókoltam.
-Én elhiszem - túrt bele hajamba és a falnak nyomott.
-Ezt talán a szobában folytassunk - súgtam fülébe mire láthatóan kirázta a hideg. Hirtelen nem éreztem talajt a lábam alatt. Ross felkapott és úgy futott fel velem a lépcsőn. Óvatosan ledobott az ágyra majd fölém hajolt és elkezdett csókolgatni....

Szorosan magához ölelt és suttogott valamit fülembe, de félálomban nem igazán értettem, hogy mit. Megfordultam ölelésében és szorosabban hozzá bújtam.
-Mit mondtál az előbb? - kérdeztem két nagy ásítás közt.
-Nem fontos - piszkálta hajam.
-Hát jó, de nekem muszáj valamit elmondanom - ültem fel miközben magam köré tekertem takaróm. -Véletlenül apukádat hívtam helyetted - kezdtem bele elég ciki történetembe.
-Igen? - kelt fel ő is és kíváncsian méregetett.
-Az van, hogy nem egészen a megszokott "Szia van kedved átjönni" dumával szólítottam meg - nevettem fel kínosan. Ross értetlen arcát látva még jobban elszégyelltem magam.
-Akkor, hogy szóltál bele? - húzta fel szemöldökét.
-Megkérdeztem tőle van-e kedve egy kis perverzkedéshez - Ross szemei elkerekedtek és egy darabig csak némán nézett, majd hátra vágta magát és egy párnát nyomott arcába.
-Ez kész!!!!! - üvöltött és röhögött egyszerre, de úgy mint még soha. Úgy néz ki ez a délután olyan mint még soha tetteket hoz ki belőle. Percekig csak nevetett és én kezdtem unni azt, hogy mennyire jól szórakozik rajtam. -És legalább igent mondott? - nézett rám komolyan, de nem bírta sokáig megint elröhögte magát.
-Na menny a picsába - dobtam meg egy párnával. 
-Tudod, hogy imádlak - ragadta meg karom és magára rántott. Nem volt kellemes érzés rázkódó teste alatt feküdnöm ugyanis ha lelőtték volna sem hagyja abba a kacagást. -Hát te aztán tudsz alakítani - simogatta hajam, amitől szinte azonnal elöntött az álmosság.
-Muszáj valakinek hülyét csinálnia magából - mormogtam. Lehunytam szemeim, de nem aludtam. Gondolkoztam, úgy mindenen. Nem akarom itt hagyni őket, itt akarok lenni velük még sokáig. Elmélkedésem, kíváncsiságom szakította félbe. -Mit mondtál mikor ébredeztem? - Ross meglepődve nézett rám majd arcvonásai megenyhültek és kisöpört szememből egy hajszálat, ami éppenséggel a kezében maradt. -Na ezt inkább hagyd - fogtam le kezét. Mosolyogva megpuszilta homlokom és magához húzott.
-Nem fogsz meghalni, élni fogsz - nem igazán értettem mire gondol. Bizonytalan arcom láttán elmosolyodott és egy nagy levegőt vett. -Azt mondtam mikor ébredeztél, hogy nem fogsz meghalni, élni fogsz...

(egy hét múlva Ross szemszög)

-Némi javulást látunk ami az egészségi állapotát illeti - tudtam, hogy van valami amit nem mond el nekem az orvos.
-Van más milyen állapota is? - kérdeztem kissé ingerülten.
-Ha a lelki állapotát nézzünk...
-Depressziós - jelentettem ki egyszerűen, hisz tudtam vagyis sejtettem.
-Nem komoly depresszióról van szó, de eléggé megnehezíti kezelését a magába fordulása.
-Mit tehetnék? - tettem karba kezeim.
-Igazából ezt a kisasszonynak kell magában lerendeznie, de a nők nagy része így éli meg mikor kihullik a haja vagy a bőre ráncosodni kezd - nagyot nyeltem és elképzeltem magam előtt Rainat. Homlokánál már csak pár kósza hajszál maradt és bőre...bőre olyan mint a nagymamámé. 
-A gyógyszereit bármelyik patikában ki lehet váltani? - álltam fel és elvettem az előttem heverő recepteket.
-Természetesen - bólintott az orvos és erőltetetten elmosolyodott. -Remélem segíteni fognak - utalt az orvosságokra.
-Én is remélem - nyújtottam kezem és miután elfogadta egy férfias kézrázás után elindultam haza. Vagyis Rainaékhoz, de mióta egyre rosszabbul van szinte már ott lakom náluk. És az apja? Az apja még semmit sem tud a betegségéről. Sápadtságát megmagyaráztuk egy megfázással, de ritka haját még mindig hajpánt takarja el.

(Raina szemszög)

-Minden rendben van? - kérdezte apa csukott ajtón keresztül.
-Persze - válaszoltam kissé bizonytalanul.
-De tényleg nem kell semmi? - nagyot sóhajtottam és reménykedtem abba, hogy Ross minél hamarabb visszaér.
-Tényleg, apa jól vagyok - mondtam elcsukló hangon. Nem kérdezett többet, de hallottam ahogy megáll előttünk egy autó. Megkönnyebbülve dőltem hátra és akaratlanul is elmosolyodtam a táskák sokaságával belépő szöszin. -Te nem az orvosnál voltál? - kérdeztem nevetve és megpróbáltam felkelni...nem sikerült.
-Mondtam, hogy ne erőltesd meg magad - "szidott" le és letette elém a zacskókat. -Kaja, kaja, gyógyszerek, kaja, kaja - mutatott végig a csomagokon.
-Miért érzem azt, hogy nem nekem hoztad az enni valót? - bontottam ki a szatyrokat.
-Neked is hoztam - feküdt le mellém és bekapcsolta a tv-t.
-Ross, nézd én megértem, hogy biztonságban akarsz tudni, de nem kéne már hazamenned. Ne értsd félre, nagyszerű, hogy itt vagy, de anyukád gondolom már hiányol - fordultam felé.
-Anya már megszokta, hogy nem vagyok otthon és ha valami fontosat akar akkor átjön, nem vagyunk olyan messze egymástól - tudtam, hogy nem tudom meggyőzni. Elfojtottam mosolyom és közelebb másztam hozzá.
-Biztos nem felejtettél el egyet sem? - kérdeztem cinikusan a gyógyszeres dobozokat számolva. 24 darab, ez sok? Dehogy..
-Azt mondta az orvos, hogy mindre szükséged van - nézett rám egy pillanatra ijedten. -Kérdezhetek valamit? - meglepődve néztem rá és határozottan bólintottam. -Minden rendben van veled? Már mint lelkileg? - ledöbbentem, nem is tudtam mit felelhetnék.
-Igazából - húztam el számat. -Azon kívül, hogy úgy nézek ki mint egy élő halott minden rendben - nevettem fel keserűen és elterültem az ágyon.
-Raina kérlek válaszolj komolyan - támaszkodott meg könyökén és fürkészően nézett.
-Utálom, hogy ilyen csúnya vagyok. utálom, hogy hullik a hajam és a bőröm olyan mint egy száz éves öregasszonyé. Utálom, hogy a világ legjobb pasija a vőlegényem és utálom, hogy így nézek ki mellette - sírtam el magam. Végre kimondhattam mindent ami a szívemet nyomta. 
-Miattam érzed rosszul magad? - szipogott mellettem mire muszáj volt felkelnem.
-Ross te sírsz? - csodálkoztam. -Kérlek, ne - görbült le szám és éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyel.
-Én úgy sajnálom - soha nem láttam még ennyire kiborulva. Magából kikelve sírt. Felállt és bement a fürdőszobába. Próbáltam utána menni, de bezárta maga után az ajtót.
-Ross kérlek engedj be - kérleltem, de semmi.
-Írtam Rydelnek egy sm-t - jött ki a fürdőből. -Mindjárt itt van érted - értetlenül meredtem rá. -Elmentek menyasszonyi ruhát nézni és miután hazaértetek mindenkinek, érted mindenkinek elmondjuk mi van veled - tisztában voltam azzal, hogy ez egyszer bekövetkezik, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
-Minek a ruha? - eszméltem fel gondolkodásomból.
-Mert holnapután már Mrs. Lynch leszel - mondta nemes egyszerűséggel és kiment a szobából.