~ Összeomlás

Igen jól látjátok itt egy új rész amit még jó pár fog követni!!! Remélem tetszeni fog nektek és vagytok elég türelmesek, hogy kivárjátok a történet folytatásat! Jó szórakozást!


(Raina szemszög)

Csipogás. Együtemű, folyamatos csipogás ami kezd baromira idegesíteni. Lassan nyitom ki szemem, de még így is nagyon bántja a szobába beszűrődő fény. Oldalra fordítom fejem és felkészülök az elém táruló látványra, Rossra, de senki nem ül a mellettem lévő széken, senki sincs rajtam kívül a szobában. Nagy levegőt veszek és ismét lehunyom szemeim. Talán ez csak egy nagyon valóságosnak tűnő álom és mikor újból felèbredek Ross itt lesz mellettem és ragyogó arccal fog rám nézni miközben azt suttogja "minden rendben lesz". Mert így lesz...ugye minden rendben lesz?

Sehol sincs és senki nem mond róla semmit sem. Akárhányszor megemlítem mindig másra terelik a szót és úgy tesznek mintha meg sem hallottak volna. Mi a jó büdös franc folyik itt? Hol van a leendő férjem?
-Miért nem mond róla senki semmit? - fordulok Riker felé aki már órák óta a telefonját bújja.
-Találtam egy csúcs új appot, aminek köszö....
-Mond csak mi bajotok van? - kiáltok fel és ülő helyzetbe verekszem magam.
-Mire gondolsz? - nem néz rám...kurvára nem néz rám ami azt jelenti eltitkol valamit előlem.
-Tudod mire gondolok és esküszöm nagyon megbánod ha nem mondod el mi folyik itt! - mikor rám emelte tekintetét már tudtam, tudtam, hogy baj van. -Úr isten - kaptam szám elé. -Ugye nem esett baja?
-Raina ezt talán nem nekem kellene elmondanom. Várjuk meg Rydelt ő többet tud erről az egészről, vele beszélt utóljára.
-Utóljára? - teljesen összezavarodtam. Mi az, hogy utóljára? Hol van Ross? Miért nem beszél a testvéreivel? Miért...
-Hagyd abba Raina - tette kezét kezemre Riker ezzel belémfojtva a szót. -Nem szabad felzaklatnod magad, ezért sem mondtuk el mi történt vagyis - egy percre elhallgatott majd egy nagy sóhaj után folytatta. -Elment, elutazott. Nem tudjuk hová. Miután az orvosok közölték vele, hogy, hogy vagy a műtét után, összeomlott, majd felkelt és kirohant a kórházból. Senki nem tudta hová ment. Aztán pár nap múlva egy ismeretlen számról hívták Rydelt. Ross volt és egy nyilvános telefonfülkéből hívta, hogy elmondja jól van, de szüksége van egy kis magányra, hogy átgondolja a dolgokat.
-Mi a fasz? - löktem el kezét kezemről és talpra álltam. -Nem hagyna itt, ő soha nem tenne ilyet. Nézd - emeltem fel kezem és a ujjamon lévő gyűrűre mutattam. -Ez a bizonyíték arra, hogy soha nem hagyna magamra. -éreztem, hogy kezd kicsúszni alólam a talaj. Semmit sem értettem. Miért ment el Ross?  -Mit mondtak neki az orvosok? Gondolom közölték vele, hogy jól sikerült a műtét, meg valami olyasmit is elkaptam a beszélgetésekből, hogy orvosi csoda vagyok. Emiatt borult ki? - le kellett ülnöm. Pánik fogott el. Mi van ha megunta, hogy ennyi baj van velem? Ha nem akart egy beteg lányt elvenni és vele leélni az életét?
-Raina ezt tényleg nem nekem kellene elmondanom - láttam rajtam hogy szenved ettől a beszélgetéstől, de nem érdekelt.
-Mond el - szólaltam meg nyugodtan, de mikor fél perc múlva sem kaptam választ fel ment bennem a pumpa. -Mond el a kurva életbe is! - torkom szakadtából üvöltöttem. Riker ilyedt képe mellett egy másik kissé dühös női arc jelent meg.
-Kérem halkabban ha lehetne. Nem csak önök vannak a kórházban - kedvem lett volna megmutatni mennyire leszarom mennyien vannak a kórházban, de mikor tekintetem találkozott Rikerével, meggondoltam magam és megvártam míg elmegy a nővér. Percekig csendben ültünk, mire erőt vett magán és egy lépéssel közelebb jött. Óvatosan vállamra csúsztatta kezeit és még óvatosabban magához húzott.
-Elvetéltél. Raina, terhes voltál, de elvetéltél...



A napok egybefolytak miután hazaengedtek a kózházból. Szobámat csak akkor hagytam el, mikor a mosdóba mentem vagy zuhanyozni. Az evés mint tevékenység nem szerepelt a napirendemben, de a hányás akármilyen gusztustalan is, igen.
Szenvedek, gyötrődöm, értetlenkedem. Még mindig nem fogtam fel, hogy az aki azt ígérte sosem hagy el pont egy ilyen helyzetben hagy cserben. Miért menekült el? Azt gondoltam ezt is átvészeljük együtt, pont úgy mint az eddigi szarságokat. Mindig mindent megoldottunk, most még is úgy érzem összeroppanok a vállamon lévő súlytól amit egyedül kell cipelnem. Nem akarok és nem is kellene egyedül megbírkóznom ezzel az egésszel. Az eljegyzési gyűrűmre pillantok ami immár az éjjeli szekrényemen nyugszik. Már a kórházban levettem és vakon eldobtam a szobában, de Rocky fáradhatatlanul addig kereste amíg meg nem találta. Még most is hallom szavait fejemben mikor markomba nyomta a gyémánt berakásos ékszert, "ne hagyd el őt, ne mondj le róla kérlek, te vagy a legjobb dolog ami eddig történt vele". Soha nem mondtam le róla, de ő rólam igen.

-Örülök, hogy végre letoltad a segged az emeletről - Rydel szokásosan mosolyogva üdvözölt a tűzhely mellől. Szóval ő főzött apára amíg én begubóztam, hát jó tudni, hogy valaki foglalkozik vele, ha már én nem tudok.
-Ne örülj csak egy pohárért jöttem le - fintorogtam és a szekrényhez csoszogtam.
-Tegnap felhívott - ledermedtem, kezem a levegőben megállt. -Tudni akarta, hogy vagy - a lány felé fordultam, de megszólalni képtelen voltam.
-És mit mondtál neki? - szinte suttogtam és éreztem, szemeim könnyel telnek meg.
-Az igazat - rántott vállat és a konyhaasztalra tett egy rántottával és baconnel teli tányért. -Azt, hogy szarul vagy, ki sem mozdulsz a szobádból és semmit nem eszel - az ételre pillantottam majd vissza Rydelre aki vigyorogva figyelt. -Ő adott ultimátumot hogy meg kell etetnem téged és hát - mutatott az asztalra. -Remélem elég lesz.
-Nem vagyok éhes.
-Én azt leszarom, de ezt akkor is belédtömöm. Nem vagyok hajlandó végignézni ahogy éhenhalsz - ismét az ételre pillantottam, de hányinger fogott el a látványától is. -Rocky és a többiek már régen benyomták volna és a régi Raina is.
-Pontosan! - csattantam fel. -A hangsúly a régin van! Talán a régi Raina megette volna, talán a régi Raina nem így viselkedne! De az a helyzet, hogy a régi Raina meghalt, halott és azóta amióta egy barom kitépte a szívét és elment vele a jó büdös francba! - nem vártam meg míg válaszol. Feltrappoltam a szobámba és visszamásztam ágyamba, magamra húztam takaróm és elrejtőztem a világ elől. Csessze meg a régi Raina.

Zene. Valahol szól a zene, de az nem lehet, hogy a földszintről, onnan nem hallatszik fel ennyire. Felemeltem fejem és körülnéztem a helységben. Minden sötétségbe burkolózott kivéve egy tárgyat, a telefonom az asztalomon fénylett és eszeveszettül játszotta egyik kedvenc dalom. Mire odaértem elhallgatott, de újra elkezdte ahogy kezembe vettem. A kijelzőn nagy betűkkel villogott ismeretlen. A szívem zakatolni kezdett a gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy sírás fojtogat, de annak ellenére, hogy megfordult a fejemben kinyomom még is felvettem. Nem szólaltam meg, pont úgy mint a vonal másik oldalán lévő személy sem. Próbáltam, én annyira próbáltam visszatartani könnyeim, de mikor meghallottam az ismerős, számomra a világot jelentő hangot eltört a mécses és hangosan zokogni kezdtem. Vártam, hogy azt mondja minden rendben lesz, hogy nyugodjak meg, hogy hamarosan visszajön és minden ugyan olyan lesz mint ezelőtt, de nem ezt mondta és bennem egy világ omlott össze.
-Annyira sajnálom - szólalt meg halkan. Válaszolni akartam, szóval tartani, hogy minnél tovább halljam a hangját, de mire szóra nyitottam a számat már megszakította a hívást. Egyszerűen letette.