~ "Hallgass a szívedre"

Sziasztok! Nincs hozzá fűzni valóm ehhez a részhez. Kissé furcsa érzés volt gépelni ezeket a sorokat, hisz talán a leglehangolóbb rész ez, de ettől függetlenül remélem elnyeri tetszésetek. Jó szórakozást!

"Az élet nem válogat a jó és rossz emberek közt. Ezért történnek velünk néha olyan dolgok amiken elgondolkozunk és feltesszük magunkban költői kérdésünk "ezt vajon mivel érdemeltem ki"?" 

Valami megváltozott. Nem olyan értelemben mint mikor elköltözöl és új környezetbe kerülsz, hanem mikor érzed, hogy valami nem stimmel veled. Szinte láthatatlan, de te érzed, hogy ott van benned. Nem mondod el senkinek, nem akarsz nagy felhajtást csinálni belőle, de muszáj valakivel közölni. Ennek a valakinek nem feltétlenül élő embernek kell lennie......mint például egy napló. Egy egyszerű kis füzet még is mindent amire e pillanatban szükséged van megtud adni egyszóval, meghallgat...

Reggel kómásan vonszoltam magam a fürdőbe. Magamra engedtem a forró vizet és kezembe öntöttem egy kis sampont. Óvatosan kezdtem mosni hajam, miközben a lábam alatt gyűlő hajszálakat néztem. Könnyek szöktek a szemeimben ezért inkább lemostam magamról a fehér habot és elzártam a tust. Magam köré tekertem egy törölközőt és szekrényem elé álltam. Előhalásztam kedvenc fehér pólóm és egy egyszerű csőnadrágot, miután felöltöztem felkötöttem hajam és egy vastag hajpántot tettem a homlokom fölé ami tökéletesen elfedte problémás területeim, majd lementem a földszintre. Apa a konyhapultnak támaszkodva nézett ki a fejéből miközben beleivott a kezében tartott, gőzölgő kávéjába.
-Jó reggelt.-köszöntem és kivettem a hűtőből egy joghurtot.
-Mostanában divat az ilyen fejpánt?-kínosan elnevettem magam majd leültem az ebédlőasztalhoz és gondolkoztam. Gondolkoztam azon, hogy a mai napot hogyan fogom átvészelni és azon, hogy meddig tudom még ezt csinálni, meddig tudom még ezt titkolni. Miután tartalmasnak nem mondható reggelim elfogyasztottam szó nélkül mentem vissza a szobámba és ültem le az ágyra. Az ajtót kezdtem szuggerálni, olyannak tűnhettem mint aki arra vár, hogy egy személy belépjen azon és minden problémáját megoldja, de ez nem így történt. Elmélkedésem a telefonom szinte fülsüketítő csilingelése zavarta meg. Rápillantottam a képernyőre majd gyorsan felvettem.
-Igen?-hangom nem egészen olyannak hangzott mint emilyennek elképzeltem ezért megköszörültem torkom.
-Mi az, hogy igen?-nevetett a telefon túloldalán Ross.-Talán kellene valami indok arra miért hívom fel a menyasszonyom?-kérdésén akaratlanul is elmosolyodtam.
-Igazad van. Hogy vagy?-dőltem hátra az ágyon és a plafont kezdtem bámulni mintha csak valami érdekes lenne rajta.
-Elég szarul. Egyre jobban hiányzol.-becsuktam szemem és próbáltam elraktározni ezt a pillanatot mikor a szívem majd kiugrik a helyéről és ismét bebizonyosodik az a tény, hogy mennyire szeretem Rosst.
-Te is hiányzol.-szólaltam meg szinte suttogva.
-Furcsa a hangod. Van valami baj?-hangja aggódó és feszült volt.
-Dehogy, csak fáradt vagyok.-vágta rá azonnal a leghihetőbb választ ami eszembe jutott.
-Akkor jó. Most mennem kell, egyszerűen hihetetlen bénák az itteni munkások, mindig elszúrnak valamit a hangosításnál.-elnevettem magam azon, hogy mennyire maximalista és így több ezer kilométerről is szinte láttam magam előtt bosszankodó arcát.
-Vigyázz magadra.-kezdtem én a búcsúzkodást.
-Ezt inkább én mondhatnám neked.-röhögte el magát a telefonba.
-Beszéltél apával?-forgattam meg szemeim.
-Elmesélte Raina és a porszívó történetét.-nevetett még jobban.-Hogy tudsz még porszívózás közben is balesetet szenvedni?-ennyi kellett és már én is nevettem saját magamon.
-Befejeznéd az égetésem?-kérdeztem kínosan.
-Imádlak. Jó legyél és hívj ha tudsz! Szeretlek.
-Én is szeretlek. Szia.-köszöntem el és magam mellé ejtettem telefonom. Minden Rossal való beszélgetés után elragad magával egy furcsa érzés, ami órákig nem múlik el. Egyszerre vagyok szomorú a hiányától és boldog attól, hogy nem lát. Így nem is láthat....
-Bejöhetek?-nézett be apa az ajtón.
-Már félig bent vagy, minek kell ezt megkérdezni?-ültem fel és lesöpörtem kihullott hajszálaim az ágyneműről.
-Felteszek egy olyan kérdést amire azt szeretném, hogy őszintén válaszolj.-hirtelen levert a víz és éreztem egyre melegebb lesz. Rájött a dologra?-Meg haragszol ha elhívom hozzánk az egyik munkatársam?-nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől mire apa összehúzott szemöldökkel nézett rám.-Nőről van szó.-egészítette ki mondatát mire én néztem rá összehúzott szemöldökkel.
-Apa te más nővel találkozgatsz?-"háborodtam" fel. Szegény szülőm olyan fehér lett, hogy beleolvadt a mögötte lévő falba.-És nekem csak most mondod el?-enyhültek meg arcvonásaim és megöleltem.
-Jézusom, de megijedtem.-kapott szívéhez és viszonozta ölelésem.-Jól színészkedsz.-puszilt bele hajamba majd eltolt magától.-Hétre jönne, de...
-Főzök én.-vágta szavába mert tudtam mit szeretne.
-Gondolat olvasó lettél?-nézett rám összeszűkült szemekkel.
-Nem, csak ismerlek már egy ideje.-kacsintottam rá. Nevetve állt fel és hagyta el a szobát.

(két hét múlva)

-Nem látunk rohamos javulást, de némi változást igen.-nem igazán tudtam különösebb érzelmeket leolvasni orvosom arcáról.
-Ami azt jelenti, hogy?-értetlenkedtem, hisz nem erre a kijelentésre vártam két héten keresztül.
-Nem rosszindulatú, de még várnunk kell amíg eléri azt a stádiumot mikor komplikációk nélkül ki lehet venni.-idegesen hátra dőltem a székben és ujjaimat tördeltem.
-Meddig fog még hullani a hajam? Meddig jönnek még ilyen kisebb nagyobb rohamok?-kérdeztem feszülten.
-A hajhullás nagy részben a kemoterápia köszönhető, de a rohamok okát sajnos még nem tudjuk.-nem igazán nyugtatott meg az amit az orvos mondott, hisz semmi újat nem közölt velem.
-Köszönöm szépen.-álltam fel.
-Reméljük a legjobbakat.-kapott kezem után és mélyen a szemembe nézett.-Bízzon bennünk.
-Van más választásom?-nevettem fel kínosan és elhúztam kezem.-Viszlát.-léptem ki a rendelőből. Telefonom rezegni kezdett farzsebembe. Mosolyogva nyomtam meg a fogadás gombot.-Hát te?-szóltam bele.
-Itthon vagyunk.-Ross hangja ideges volt.
-Mi történt?-dermedtem le a parkoló közepén.-Ross itt vagy?
-Kérlek siess haza.-megijesztett az ahogyan Ross viselkedett.
-Mi történt?-kérdeztem sokkal indulatosabban mint az előbb.
-Nem hiszem el, hogy képes voltál előlem ezt eltitkolni.-óriási gombóc keletkezett a tokromban és a sírás fojtogatott. Kinyomtam a telefont és autómhoz futottam. Idegesen doboltam a kormányom miközben arra vártam, hogy az előttem álló kocsi végre kikanyarodjon az útból. Rohadtul nem érdekeltek a sebesség korlátozó táblák, csak minél hamarabb otthon akartam lenni. Próbáltam összeszedni gondolataim, hogy mit mondhatnék Rossnak sőt mindenkinek az egész családban. Könnyeim szinte megállás nélkül folytak és áztatták el pólómat. Becsaptam magam mögött a ház ajtót és egyenesen a szobámba rohantam. Abba belépve azonnal megpillantottam Ross-t aki a sarokban lévő babzsák fotelben ült összekuporodva, kezében a naplómmal.
-Én...
-Miért nem mondtad el?-vágott mondanivalómba.
-Megmagyarázom, hogy miért csak....
-Csak?-kiáltott fel.-Egyetlen egy nyomós érvet kérek arra, hogy miért nem mondtad el nekem.-akadt ki teljesen.
-Hogyan közöltem volna veled? Telefonon keresztül? Vagy e-mailben? Vagy még jobb twitterre kellett volna kiírnom?-ment fel bennem is a pumpa.
-Ennél minden sokkal jobb lett volna.-emelte fel naplómat és ledobta azt az ágyra.-Valaki tudja egyáltalán?-megráztam fejem mire hitetlenül nézett rám.-Még apád sem?-ismét megráztam fejem.-Mióta?-csuklott el hangja és szemeiben megjelentek az első könnycseppek.
-Egy ideje.-válaszoltam szűkszavúan.
-Minden mondj el.-utasított.
-Nem olvastad el? Minek mondanám el még egyszer?-értetlenkedtem és leültem a földre.
-A te szádból akarom hallani.-mondta összeszorított fogakkal. Pár perc csend után megadtam magam.
-Egy hónapja akkor jött rám az első rohamom.-kezdtem bele kicsit sem rövid monológomba.-Másnap elmentem egy orvoshoz és elmondtam a tüneteim, akkor még arra fogták, hogy kimerült vagyok és többet kellene pihennem. A rá következő hétre egy nap kétszer is rám tört ugyan az a roham és ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendben.
-Akkor még itthon voltunk?-ült le mellém.
-Azon a héten mentetek el.-suttogtam.-Ismét elmentem az orvoshoz, aki abszolút nem értette mi történhetett velem. Írt fel új gyógyszereket sőt még étrendet is kidolgozott nekem, de nem változott semmi, ja de igen.-töröltem meg szemeim és lehúztam fejemről a kendőt.-Elkezdett hullani a hajam.-húztam el számat és eldobtam a szoba másik végébe a hajpántot.-Azóta semmi új tünet nem jött.-sóhajtottam nagyot és becsuktam szemeim egy pillanatra.-Nem azért nem mondtam el mert nem akartam, hanem mert egyszerűen....
-Féltél?-kérdése vagy inkább kijelentése meglepett. Talán magamnak sem mertem bevallani, de igen féltem, rohadtul féltem.
-Azt hiszem.-mondtam elhaló hangon.
-Megoldjuk.-csodálkozva néztem a mellettem ülő szőkére kinek könnyei szinte megállás nélkül csurogtak végig arcán.-Eljárok veled az összes hülye terápiára vagy kezelésre vagy mit tudom én hová.-kulcsolta össze kezeink, de nem nézett rám.-Csak higgy.-szorította meg kezem.

-Próbálok.-nyeltem nagyot.
-És ez már száz százalékig biztos?-emelte tekintetét rám.
-Igen. Rákos vagyok...